ERH - EMERGENCY HISTORY

 

A lelkiismeret próbatétele (Annó 1967-ben)

 

Hazánkban az utóbbi néhány évben döbbenetesen meg növekedett az áldozat cserbenhagyásával és a segítségnyújtás elmulasztásával járó balesetek száma. A következmények súlya alól gyáván megfutamodó, áldozatát cserbenhagyó ember jellemzésére felsorakoztatható számos minősítő jelző. Sokszor éppen a cserbenhagyás vagy a segítségnyújtás elmulasztása az a végső ok, amely kiolt, vagy enged kialudni egy emberéletet.

Milyen magatartást tanúsítanak a gépjárművezetők egy általuk észlelt balesetnél?

Ennek megfigyelésére érdekes lehetőséget adott egy különleges kísérlet.

 Pest-megyében egy viszonylag gyérforgalmú, de jól kiépített bekötőúton, egy faültetvénnyel övezett szakaszon a pestmegyei Rendőrkapitányság járőr gépjárművének a fényszórója különös baleset helyszínét világította meg. Félig az útpadkán, részben az árokba dőlve, egy motorkerékpár ágaskodott első kerekével az ég felé. Körülötte a betonon szétfolyva csillogó vörös folt volt. Első látásra egy súlyos baleset valódi helyszínét idézte fel a kísérteties kép. Csak utóbb derült ki, hogy egy vontató platójáról esett le a rosszul rögzített, már korábban is roncs motor, s a szétfolyt vörös folt: málnaszörpöt tartalmazó edényből ömlött ki.

Ez adta azt az ötletet, hogy ezt a baleseti helyszínt felhasználják a gépjárművezetőktől elvárt segítségnyújtás felmérésére. Kiegészítésül csupán egy fehér bukósisak és egy aktatáska került még a földre. A járőrautókkal mélyen a fák közé vezető útra álltak be. A megfigyelésre a sűrű bozót kitűnő lehetőséget kínált. Innen tartotta fenn a kapcsolatot rádión keresztül a járőrparancsnok a helyszíntől mintegy 150-200 méterre, az úttest mindkét irányába kiküldött járőrökkel. Nekik az volt a feladatuk, hogy feltartóztassák mindazokat, aki nem álltak meg a baleset helyszínén.

Először egy motorkerékpáros érkezett, az ellenkező oldalról. Bár a világításának egy része már jó messziről bevilágította egy darabon a helyszínt továbbrobogott. Ugyanígy cselekedett a következő motoros is. Mindketten meglepetéssel hallgatták a leállítás során, hogy mit kellett volna tenniük, s arra hivatkoztak, hogy ilyen koromsötét országúton kizárólag a menetirány szerinti jobboldalt figyelik. (Az ilyen elmélyült vezetés helyessége természetesen élénken vitatható.)

A motorosokkal azonos irányból később egy pótkocsis teherautó közeledett. Nyilván beszélgetés miatt, a jó erős fényszórók ellenére is csak közvetlen közelből ismerték fel a helyzetet. De abban a pillanatban már blokkolt is a vezető – és futott vissza a vélt áldozathoz. Közben hátrakiáltott a társaihoz, hogy azonnal vigyék oda az elsősegélydobozt. Ennek a gépkocsivezetőnek a segítő szándékához természetesen nem férhetett semmi kétség. De adott esetben mégis felvetődik egy kérdés: vajon, tudott volna-e segíteni, ha igazán szükség lett volna rá. Mert bevallása szerint az elsősegélynyújtás legegyszerűbb módozataihoz sem értett. A mentőládát pedig kívül-belül teljesen elázott, használhatatlan állapotban, a szerszámosláda mélyéről a hóláncok és a kocsiemelő közül szedték elő.

Könnyen elképzelhető a következő helyszínre érkező személyautóban ülők között zajló beszélgetés:

Álljunk meg! Hajtsunk tovább! Az azonos irányból érkező autó vezetője nyilvánvalóan az utastérben ülők és a saját elhatározása között ingadozva, hol lassítva, hol meg gázt adva újra lassítva, majd végleges elhatározással megállás nélkül hajtott tovább.

Majd a megállítás során jött a magyarázkodás: „Az asszonyok irtóznak a vértől, s különben is, ha beszennyezem az üléskárpitot, ki fogja nekem azt megtéríteni?”

Egy teherautónak hasonlóképpen habozó és végleges elhatározással ugyancsak megállás nélkül továbbhajtó vezetője az őrszemnél beismerően mindössze ennyit mondott: „Lebuktam. Svarcban vagyok.”

Igen elgondolkoztató, mert az ilyenféle háttér, akár kiinduló oka lehet a segítségnyújtás elmulasztásának, sőt még a cserbenhagyásnak is.

Talán már meg sem lepődnek azon, hogy a helyszín felé közeledő személyautó vezetője sem állt meg. A válasza különös figyelmet érdemel: „Kérem, én már messziről láttam a baleset helyszínét. És tegyük fel, hogy azt az áldozatot kocsiba teszem, hogy orvoshoz vigyem, de ki fogja elhinni majd, ha az igazi tettes nem kerül elő, hogy nem én gázoltam el?”

Az effajta érvek természetesen nélkülözik a reális alapokat. Ám a köztudatban valóban él egy ilyen hiedelem. A cáfolat, pedig kézenfekvő, ugyanis alig akad olyan gázolás vagy baleset, ahol szinte jelentéktelennek tűnő nyom se maradna. A krimináltechnika mai szintjén a legkisebb apróság is segíthet a nyomra vezetésben.

Utoljára érkező személyautó vezetője habozás nélkül állt meg, és mentőládával a kezében, sietős léptekkel közeledett a vélt áldozathoz. Ő minden szempontból alkalmas lett volna a segítségnyújtásra.

Nem volt orvos, mint ahogyan a többiek sem, csupán nem sajnálta az időt arra, hogy a gépjárművezetési gyakorlat minimális elsősegélynyújtás követelményeihez némi pluszt adjon.

Amikor szóba került, hogy a ragyogóan tiszta és szemmel láthatóan drága huzattal bevont kocsijába elvinne-e egy vérző sérültet, habozás nélkül igennel válaszolt. De azt is hozzátette: „Nem minden esetben. Ha legcsekélyebb kétségem is támadna az iránt, hogy ezzel a sérültnek esetleg még nagyobb bajt okozhatok, csak a legszükségesebb elsősegélynyújtási teendőt látnám el; a vérzés elállítására vagy mérséklésére, a szabad légzés biztosítására gondolok. És ennek érdekében legfeljebb az eszméletlen embert oldalra fordítanám. Ilyen esetben a többi már az orvos, vagy igazán hozzáértő ember dolga. Második feladataként tehát leggyorsabban azokat értesíteném.”